1998 -2023

Azon a bizonyos januári napon, amikor az iskolánál elköszöntünk egymástól egyikünk sem sejtette, hogy mi is következik ezután. Nem tudtuk, hogy ez az utolsó közös reggelünk. Minden, amit addig közösen csináltunk, már soha többé nem tehetjük meg, semmi nem fog megismétlődni. Nincs több ölelés és puszi. Nem érezhetem többé az illatodat, nem hallhatom többé a kacagásod a hangod mely oly édesen szólt. Nem mondtad már többé nekem: anya úgy szeretlek mint pipacs a napot, vagy: anya úgy fogsz nekem hiányzani. Szinte minden pillanatunkat együtt töltöttük. A fiúk már nagyobbak voltak, de Te még nagyon ragaszkodtál a közelségemhez. Sokszor viccelődtünk is, hogy "olyan vagy mint egy kis kullancs, mindig velem vagy". Elképzeltük, hogy is nézhetnénk így ki és akkor jót nevettünk. Sokszor próbálom az emlékeket felidézni, hogy mikor mit csináltunk miken nevettünk, miken szomorkodtunk. Miket csináltunk, amikor mind a négyen együtt voltunk. Félek, hogy az emléked is eltűnik egy nap, ahogyan Te eltűntél. A fényképed több helyen kint van a lakásban. Látnom kell, legalább így legyél velem! Ezek csak az én érzéseim. És rajtam kívül hány embernek tört össze a szíve, amikor elvették tőlünk Nikikét. Testvéreinek, akik még gyerekek voltak. Nagyszülöknek, apukájának, rokonoknak, ismerősöknek. És jönnek a kérdések: Mi lett volna, ha nem történik ez, hogyan alakult volna ennek a sok embernek az élete.

25 év: boldogságnak rövid  

25 év: bánatnak, szomorúságnak túl hosszú 

25 éve keressük a gyilkosodat. 

25 évhez képest az a 7 és fél év, amit velünk töltöttél, szinte elillant.